A Hoover gáttól hazafelé menet útba ejtettük a Mead-tavat, mely az Amerikai Egyesült Államok legnagyobb mesterséges tava.
Ez egy víztározó, ami a Hoover gát ötletével és megvalósításával egy időben született meg. A 20.szd elején kitalálták, hogy kontrollálni szeretnék a kiszámíthatatlan Colorado folyót, tehát építenek rá egy gátat. Így elejét vehetik az áradásoknak, raktározni tudják a vizet és elektromos áramot is állíthatnak elő általa. Ennek az ötletnek lett a velejárója, hogy 1936-ban létrejött a Lake Mead, mint víztározó. Nevada, Arizóna, Kalifornia és Új-Mexikó számára tárolja a vizet, így több, mint 25 millió ember ivóvíz ellátása függ tőle! A víz 95%-a a Sziklás-hegység nyugati oldalán leolvadt hóból származik, így mikor éveken át nincs sok csapadék a környéken, kevés víz érkezik: így érte el a tó 2016-ban az eddigi legalacsonyabb vízállását. Azóta szerencsére normalizálódott a helyzet, aggodalomra semmi ok 🙂
A tó 180 km hosszú, 890 km partszakasszal rendelkezik, és a legnagyobb mélysége 150 m, szóval valóban nem olyan kicsi. 🙂
Ez az állomás egy meglepetés program volt Ádámtól, és csak akkor esett le, hogy miért van a két zacskó kenyér a hóna alatt, amikor ráléptünk a tavon futó mólóra. Hát halakat fogunk etetni! 🙂 De még milyen halakat?! A hatalmas méretű vízhez elképesztő méretű és mennyiségű, a legkevésbé sem félénk (vagy csak nagyon éhes) hal is jár. Hatalmas élmény volt kézből etetni ezeket az óriás pontyokat. Sőt, szó szerint a szájukba tettük a kenyeret! Átlagosan a méretük 15-20 kiló körül lehetett, úgyhogy mikor a bélpoklosságukhoz betársult a nagyobb példányok állkapcsának az ereje is, szabályosan féltünk, hogy odalesz egy-két ujjunk… 😀