Még vasárnap tovább álltunk Bangkokból, miután durván arcul csapott minket a tény, hogy mennyire szélsőséges is a város lehetőségeket tekintve. Tudtuk eddig is, de most valahogy jobban megértünk rá, hogy rá is lássunk, felismerjük, és ledöbbentünk.
Nem lehetünk a városban anélkül, hogy ne mennénk a Buddhista Meditációs Kertbe imádott kedvenc szerzetesasszonyunkat meglátogatni, így a szombatunkat erre szántuk. Tudtuk a Line elérhetőségét, így írtunk neki ott is, és Facebook-on is, de egyikre sem érkezett reakció, mivel nem is olvasta őket…
Gondoltuk, akkor Fortunára bízzuk magunkat, hisz általában azért velünk van, és elindultunk csak úgy. Van a környéken egy nagyon hangulatos, extra helyi kis kedvenc tóparti éttermünk, ahova minden alkalommal elmegyünk, így most sem hagyhattuk ki. Ebédre ez alkalommal is sok finomsággal sikerült megtölteni a hasunkat, nagyon kedvező áron.
Izgatottan sétáltunk tovább a főút mentén, majd áthaladva a kis mellékutca bejárata felett magasodó boltív alatt, megcsodáltuk a buddhista templom új épületeit és az azok tetején magasodó gigantikus szobrait, amiknek mellesleg tavaly még nyoma sem volt.
Majd elértünk a kedvenc részünkhöz, amikor is egy keskeny, a folyó felett fél méterrel végig húzódó járdán sétálunk pár száz métert egy kis romos gyalogos felüljáróig. Ezen a szakaszon már hallani lehet kedvenc madarainkat, akik meditációs elvonulásunk és önkénteskedésünk alatt is csodálatossá varázsolták a hajnalokat és alkonyatokat hangjukkal. Ez a szakasz nyugodt szívvel nevezhető egy lelki áthangolódásnak is, mert itt már teljes egészében a béke, a világmindenség szeretete és a nyugalom járja át az embert.
Ahogy átértünk a folyó túloldalára, és elhaladtunk a mangó fák mellett, megláttuk az ismerős kutyákat, egyre izgatottabban vert a szívünk, hogy vajon mi, ki, és hogyan fogad minket. Abban biztosak voltunk, hogy valakinek nagy meglepetés lesz az érkezésünk: vagy nekünk, mert nem lesz otthon a szerzetesasszony, vagy neki, mert nem számított ránk, és több, mint egy éve láttuk utoljára egymást.
Fortuna nagyon szerethet minket, ugyanis ahogy a leghangosabb házőrző jelezte, hogy valaki közeledik, nem más jött ki, mint akihez indultunk, szeretett szerzetesasszonyunk. Nem felejtjük a pillanatot, mikor meglátott minket: óriásra kerekedett szemekkel és tátott szájjal leste, ahogy közeledtünk, hogy valóban jól látja-e, amit lát, mert hát ez képtelenség, ő nem is tudott róla, hogy mi jönnénk, és ez mekkora öröm. Pont szerencsénk volt, mert ezen a napon az önkéntesek bementek a belvárosba, így csak magunk lehettünk az aranyos helyi önkéntes segítőivel, meghitt, baráti hangulatban, otthon tölthettük azt a délutánt.
A tartalmas beszélgetések között körbejártuk a telket, megnéztük mennyi mindenben fejlődött, átalakult, majd átadtuk az adományunkat, amit mi inkább neveznénk apró ajándéknak:
– mivel szeretik a csokit, vittünk egy jó nagy zacskónyi általunk is kedvelt magyar csokit;
– mivel tudtuk, torokfájós és berekedős gondjaik sűrűn vannak a hirtelen jövő hidegfront és szeles idő miatt, hazai torokseprő cukrot pakoltunk;
– valamint számtalan zöldség vetőmagot.
Nem is tudta, melyiknek örüljön jobban! Láttuk a szemén, hogy ez nem a kötelező illem öröm, hanem őszintén nekünk örül, és a hasznos ajándékoknak. Reméljük valóban lesz a zöldségekből valami, mert a boltban kifejezetten itteni időjárást szerető növényeket kértünk és kaptunk.
Nagy örömünkre még Buddha Hall-ban, a 4 oldalról üveg falú, meditációra és tanításokra épített kis épületben is volt időnk meditálni egy szűk órácskát, míg a házigazda elcsónakázott segítőivel zöld mangót szedni a szomszédos templomnak és maguknak.
Kihasználtunk minden időt, és addig maradtunk sötétedés után, míg szinte kétségessé vált, hogy haza tudunk menni a helyi tömegközlekedéssel, mely fejenként 60Ft-ba kerül a metróig. Igaz, a taxi is csupán 850Ft odáig, de mégis más a dolog hangulata, és az ittléthez számunkra ez a fajta közlekedés illik. Búcsúzóul kaptam két hatalmas ölelést (Niki), egyet magamnak, és egyet Petinek, mert ugye férfi nem érintkezhet nővel.
Igaz, hogy most sajnos nem maradtunk heteket, csak órákat, és nem kaptunk kifejezetten tanításokat, de mégis beszélgetésünk majdnem minden témájában felfedeztünk egyet-egyet. Bár minden évben visszamehetnénk!
Késő estére értünk vissza a szállásunkra, egy szatyornyi zöld mangóval táskánkban, mert útközben megálltunk a kedvenc éjszakai piacunkon vacsorázni, és utána már hiába vártuk a buszt, nem jött, így taxi lett a vége egy darabon. Útközben, ahogy sétáltunk, feltöltekezve a sok hálával, szeretettel és boldogsággal, eszünkbe jutott a környék, ahova tartunk: a turista bulinegyed legkeményebb része. Tele drogos, de minimum ittas turistákkal, akik van, hogy az út közepén esnek össze, ki tudja mitől.
Belegondoltunk, hogy ezek az emberek, vajon valaha tapasztalták-e Bangkoknak a másik arcát, azt, ahonnan mi jövünk, vagy nekik csak erről szól az ittlét, emiatt jönnek ide? Bárhogy is, ledöbbentő volt beleérezni, hogy az egyik mennyire egy magas energiájú, feltöltő, hosszan tartó dolog, míg a másik pont az ellenkezője…
A hazaérkezést gyors pakolás követte, mert másnap korán keltünk: mentünk a buszhoz, ami 8-9 óra alatt hozott el minket ide, Sukhotai-ba, ahol most vagyunk, még egészen pontosan egy hétig.
Azért is nem posztoltunk mostanában, mert hétfői érkezésünk óta sokat dolgozunk, így másra eddig még nem jutott idő. Pénteken végre egy egész kicsi, de hétvégén viszont egész napos pihenőt tartunk, motorra pattanunk, és bejárjuk végre ezt a csodálatos környéket, mert eddig csak a hihetetlen kedves emberek, a nyugalom, csend, madárcsicsergés, olcsó és mennyei kaják az, ami a tapasztaltunkat alkotja a helyről. Természetesen beszámolunk majd ezekről is. Reméljük előbb, és nem utóbb… 😉